Egy darabig csend volt, vagy aludtak, vagy ettek, vagy csak féltek megszólalni, de kezdtem már nagyon unni. Megböktem Mírát - aki időközben szintén kiterült a
padon, mint a mögöttünk ülő srác -, és rávettem, hogy járjunk körbe, és faggassuk ki az embereket, hogy kit hogy hívnak, meg ilyesmi. Még mindig kicsit izgultam ugyan – fogalmam sincs, hogy miért -, de tényleg érdekelt, hogy mégis hogy hívják az osztálytársaimat, és honnan jöttek, és satöbbi, satöbbi… Míra pozitív jelnek vette, hogy kész vagyok kommunikálni a körülöttünk ülőkkel, úgyhogy természetesen rábólintott. Fixíroztam a termet egy darabig, megpróbáltam eldönteni kihez is menjek oda először.Az ablak felől a legelső sorban egy kicsit pufók, rövid barna hajú srác ült, különösebben nem ragadta meg a fantáziámat, tőle jobbra a középső padsorban pedig egy szemüveges, fekete, becopfozott hajú lány foglalt helyet. Nem vagyok egyébként előítélettel senkire nézve, de le mertem volna fogadni, hogy ők a stréber-szekció részei lesznek, hiszen ki az, aki ha választhat huszonnégy hely közül, rögtön az első padsorban ül le? Tovább siklott a tekintetem a második padsorra, ahol összesen négyen ültek, az ablakfelőli oszlopban egy nyizga, zsíros hajú srác, a középsőben egy rövid, szálkás hajú lány, a fal felőliben pedig két tüsi hajú fiú, akik a telefonjaikkal voltak elfoglalva. Eddig igazság szerint senkihez nem volt sok kedvem odamenni, pedig még csak a hajukat láttam, hátulról. Jobbra néztem, a mi padsorunkban nem ült senki. A jobb oldali leghátsó padban egy vörös, vasalthajú lány nézelődött körbe; ugyanazt azt izgatottság véltem felfedezni a szemében, mint amit én éreztem, és ezért már majdnem meg is indultam felé, de ekkor belépett egy másik lány az osztályba, köszönt, rávigyorgott a vörösre, hátra ment hozzá, lehuppant mellé, és vadul viháncolni kezdtek. A mellettük lévő padban egy unott, szőke srác bambult, fülhallgatóval a fülében, és végül, kapucnijával a fején az alvó srác feküdt mögöttünk. Ennyi volt a választék. És én választottam.
- Szia! – bökdöstem meg az alvó gyereket, de meg se mozdult. Megpróbáltam még egyszer, de csak nyöszörgött valamit álmában. Na, jó, ma tényleg mindenki csak nyöszörög. Feladtam, és inkább csalódottan visszafordultam. Most tényleg, kihez menjek oda? Mírára néztem, hátha ő már döntött. A fintorából ítélve úgy gondoltam, neki is elment a kedve a barátkozástól.
Az ezt követő fél órában szállingóztak befelé az emberek, szépen lassan minden helyet elfoglaltak, és immáron mindenkinek volt padtársa. Voltak, akik halk beszélgetésbe kezdtek, ismerkedtek, vagy csak aludtak továbbra is… Én nem kíséreltem meg még egyszer beszélgetni senkivel, csak Mírával röhögtünk egy keveset.
7:50-kor pontosan becsöngettek, és az ofőnk belépett a terembe. Mindenki elcsendesedett, már nem mintha eddig akkora hangzavar lett volna.
- Üdvözöllek titeket itt a Teller Ede Két Tanítási Nyelvű Gimnázium kilencedik dé osztályában! – szólalt meg mosolyogva. – Az én nevem Kachler Tibor, az elkövetkezendő öt évben, ha minden jól megy, én leszek az osztályfőnökötök. – Körülbelül tizenöt percen keresztül beszélt még mindenről. A suli házirendjéről, az iskola színvonaláról, amit tartanunk kell, így viselkednünk kell a kapun kívül is – de szerencsére, vagy inkább Míra szerencséjére, itt nem veszik komolyan az öltözködést, a piercingeket, a hajfestést, vagy a sminket, ilyen szempontból laza iskola -, a menzáról, a tanári karról és rengeteg egyébről. Mindenkinek adott egy-egy suli-térképet, amin a teremek száma is fel volt tűntetve, hogy ne tévedjünk el, valamint egy-egy órarendet, amire rápillantva majdnem szívrohamot kaptam. Hétfőn, szerdán, csütörtökön, és pénteken is hét óránk lesz, csak kedden hat. Tele leszünk olasszal, angollal, magyarral, matekkal, infóval, gépírással (!), rajzzal és énekkel, szerencsére a „nulladik” évfolyamnak, azaz az ötéves képzés első osztályának nincs másféle órája. A nyelv az, amire itt nagyon ráhajtanak, a többiből csak szinten tartó óra van. Felíratta velünk a tanárok neveit, majd csináltatott velünk névtáblát. Nem értem, hogy miért nem óra elején tette, de Kachler végül névsorolvasásba kezdett. - Adamcsek Zoltán?
- Itt. – dobta fel egyik kezét félig a mellettem – jobbra - lévő padban egy kócos, barnahajú srác. Helyes volt, és laza, az arcán kis félmosoly ült.
- Ambrus Laura?
- Jelen – tette fel a kezét a vörös hajú.
- Benke Brigitta?
- Jelen – szólt az első padban ülő szemüveges lány.
- Bertalan Péter?
- Itt vagyok – lóbálta a kezét a második padsor jobb oldalán ülő egyik kocka.
- Boros Csongor?
- Jelen – mondta a Míra előtt ülő kopaszra nyírt, kigyúrt srác, aki a zsíros hajú mellett kapott helyet.
- Damján Éva?
- Én vagyok – jelentkezett a vörös hajú mellett ülő lány.
- Domokos Norbert?
- Én lennék – húzta ki magát az első sorban ülő duci srác.
- Ferenczy Dávid?
- Jelen – mondta a szemüveges lány mellett ülő szintén szemüveges fiú.
- Fodor Fanni?
- Itt vagyok – jelentkezett a rövid hajú lány mellett ülő csaj, aki egyben az osztály utolsó lány tagja volt a padtársán, Mírán és rajtam kívül. Összesen hét lány. A huszonnégyből. Szép arány.
- Ferdinánd Viktor? – a másik kocka is feltette a kezét. – Gordon Roland? – ő volt a zsíros hajú. - Kada Attila? – a duci srác mellett ülő fiú jelentkezett. – Kardos Márton?
- Jelen – szólt a Vöröske előtt ülő srác.
- Kőrösi Ákos? – Az első sor jobb legszélén ülő srác tette fel a kezét. – Kovács-Szalai Csaba? – egy darabig nem érkezett válasz, így az ofő feltette a kérdést még egyszer. Körbe néztem, és láttam, hogy mindenki más is ezt teszi. Eszembe jutott valami, így hátrafordultam. Úgy volt, ahogy sejtettem, a mögöttem ülő srác még mindig aludt. Megbökdöstem újra, ezúttal erősen, fel is ébredt rá. Hunyorogva nézett körbe, és ásított egyet. Az osztályon nevetés-hullám szaladt végig. – Kovács-Szalai Csaba?
- Nem alszom – ásított egy újabbat a srác.
- Azt látom – mondta az ofő. - Lauran Kíra? – nézett körbe, én pedig feltettem a kezem.
- Én vagyok.
- És… Lauran Míra? – többen összenéztek a fura neveink hallatán. Hát igen, a szüleink kiélték a kreativitásukat ikerlányaik nevein.
- Tádám – szólalt meg mellettem a húgom nem túl lelkesen.
- Németh Kristóf? – a húgom mögött ülő srác jelentkezett. – Oravecz Szilvia? – a rövid hajú lány volt az. – Pongrác Milán? – az alvó sráctól – aki időközben visszahanyatlott a padra – jobbra ülő, szőke, vasalthajú fiú tette fel a kezét. – Szabolcs Máté?
- Itt vagyok – Vöröskéék előtt ülő, barna, felzselézett hajú, nem mondanám, hogy csúnya srác volt.
- Tamás Richárd? – az első sor jobb szélén ülő srác felrakta a kezét. Tipikusan úgy nézett ki, mint akinek semmi keresnivalója nem lenne az él-tanulók övezetében, csak egyszerűen későn érkezett. – Zalán Patrik? – a bambuló szőke fiú jelentkezett. – És végül, Zsigmond Gergő? – a mellettem ülő, helyes, barna srác jobb oldalán unatkozó srác lóbálta meg a kezét, és motyogott valamit szerintem nem magyarul. – Akkor ezzel meg is volnánk – mondta az ofő. – Igyekszem minél gyorsabban megtanulni a neveket, ti is tegyetek így. Kész vagytok már a névtáblákkal? Tökéletes. Akkor, mivel nem volt gólyatáborotok, és így nem tudtátok előre megismerni egymást… - a termen elég hangos morgás-hullám futott végig, ez senkinek nem volt ínyére. Én nagyon szerettem volna gólyatábort, úgy látszik, mindenki más is. - …az igazgatóság engedélyezte, hogy a második tanítási hetet az összes kilencedikes osztály a Balaton parton töltse – hatalmas ujjongásban tört ki az egész osztály. A második tanítási héten már biztos, hogy tanulnunk kéne, de e helyett a Balaton partján fogunk ökörködni! Még is örültem, hogy nem volt gólyatáborunk. – és így jobban megismerhesse egymást. A szülőin már elújságoltuk, de megkértem a szülőket, hogy ne említsék, így nagyobb a meglepetés – mosolygott nagyokat az ofő. Tényleg nagyon aranyos, azt hiszem, jól megleszünk vele.
- Akkor, mivel mindjárt csöngetnek, még csak annyit kérnék, hogy a következő órára mindenki szedjen össze gondolatban egy pár mondatot magáról, ugyanis az ismerkedés lesz a legfőbb feladatunk. Harmadik órában az igazgatóúr tanévnyitó beszédet hallgatjuk majd meg, és a negyedikben írtok egy szintfelmérőt, ami alapján egy erősebb és egy gyengébb csoportra osztunk majd titeket.
- Milyen felmérőt? – kiáltott fel ijedten a Vöröske barátnője, és többen is kigúvadt szemekkel néztek össze. Felmérő első nap?
- Olasz felmérőt, természetesen. De ne aggódjatok, nem kaptok rá jegyet, csak ez alapján helyezünk el csoportokban titeket. – Az ofő szólt még pár szót erről-arról, ami éppen eszébe jutott a sulival kapcsolatban, aztán rácsöngettek. Megvolt életünk első negyvenöt perce az új osztályfőnökkel. És szimpatikus. Hűűű.
Mírával úgy döntöttünk körbenézünk az első szünetben, ugyanis az osztályban még mindig elég nagy csend honolt, és elment a kedvünk a kérdezősködősditől. Fogtuk a térképeinket, és elindultunk a legfelső – a második – emeleten. A mi termünkhöz közel, jobbra helyezkedett el az infóterem, de zárva találtuk, nem tudtunk benézni. Tovább mentünk, le a lépcsőn, és balra fordultunk a tesi terem- és öltözők felé. Az egész egy külön szárnyban helyezkedett el, az első emeletről valamint az udvarról lehetett csak bemenni. A felső részén a lányok öltözői voltak, és egy hatalmas galéria, amiről le lehetett látni az egész teremre. Onnan nyílt egy lépcső, ami levezetett a fiúk öltözőihez, a tesi tanárok valamint a védőnő irodájához, és a tornaterem bejáratához. Lenyomtuk a kilincset, hátha be tudunk nézni, és sikerrel jártunk. Belopakodtunk a terembe, nem volt ott egy lélek sem rajtunk kívül. A bal oldalán bordásfalak húzódtak végig, és egy nagy T.E.G. – Teller Ede Gimnázium - feliratú graffitis tábla virított. Velünk szemben volt egy kijárat az udvarra, jobbra pedig hol bordásfalak, hol ajtók helyezkedtek el. Mírával összenéztünk, és elindultunk az ajtók felé. A térképeinken nem volt külön odaírva, hogy azok az ajtók mit takarnak, úgyhogy igazán kíváncsiak lettünk rá, de mikor odaértünk, zárva találtuk őket. Mindet. Csalódottan indultunk ki a teremből, de megfogadtuk, hogy egyszer kiderítjük, mik vannak ott. Benéztünk még a fizika, a biosz, a föci és a kémia terembe - mind az elsőn voltak -, valamint a menzára és a büfébe, amiket az alsó szinten találtunk meg. Ezzel nagyjából be is fejeztünk a körutunkat, pontosan akkor, amikor csöngettek. Felszaladtunk a másodikra, és még az ofő érkezése előtt gyorsan lehuppantunk a helyünkre – de sokan még nem voltak bent. Úgy látszik többen követték a példánkat, mert perceken belül visszatértek a térképeik kíséretében, és nagy szabadkozás közepette a helyükre siettek.
- Nos akkor – kezdte Kachler – volt időtök bőven gondolkodni egy pár mondatról magatokkal kapcsolatban. Először is mondjátok a neveteket, hogy ezzel is tanulhassuk, aztán, mondjuk, hogy melyik iskolából jöttetek, hol laktok, mik a hobbijaitok, van-e testvéretek, hasonlók. Kezdjük mondjuk nálad – mutatott az ofő Ducira.
- Domokos Norbert vagyok, tizennégy éves, Zsámbokon élek a szüleimmel, egy húgom van, ő most nyolcadikos… - én már itt abbahagytam volna a helyében, de még nagyjából három teljes percig mesélte az életét, ami már a második mondattól nem érdekelt senkit.
- Rendben, Norbi, köszönjük – mondta az ofő, és már ment volna a következő emberre, de Duci közbeszólt:
- Nem Norbi, nem szeretem, ha így hívnak. Inkább Norbert – nézett nagyon komolyan az ofőre, aki kicsit megilletődött ugyan, de biztosította, hogy a jövőben csak Norbertnek szólítja majd. A következő Kada Attila volt, vívó, aki a szabadidejében repülő-modelleket épít, valamint tanul. Egészségére. Végig hallgattuk a szemüveges Brigi, a szemüveges Dávid, és Ákos beszámolóját is, ezek után ezer százalékig biztos voltam benne, hogy lesz kiről másolni a leckét, és lesz, aki súgjon, ha valamit nem tudok. Megalakult a stréberek övezete ott legelöl. Kivéve azt az egy srácot, aki későn érkezett, Ricsit, ő egyértelműen nem az a tanulós fajta, ami azt illeti nekem szimpatikus volt. Pestre járt eddig suliba, de most kiköltöztek Gödöllőre a szüleivel és az öccseivel, ezért jött a T.E.G.-be. Egyébként deszkázik és gitározik. Hmmmm… :)
Csongor elmesélte magáról, hogy amikor csak tud az edzőteremben lóg és gyúr… nahát, tényleg? Nem gondoltam volna. Roland – Mr. Zsírfej – szintén gitározni imád, Szilvi – a rövid hajú lány – a WOW-ra esküszik, pedig nem gondoltam volna, hogy kocka, Fanni pedig animéket néz megállás nélkül, és CON-okra is jár. Olyan animés fesztiválokra, ahol mindenki beöltözik a kedvenc mangafigurájának. Viktor és Peti is nagyjából ugyanazt mondták el magukról, mint Szilvi, szerintem ők hárman jól ki fognak jönni.
Utána az ofő a húgomat szólította, ő kilökte maga alól a széket, és szépen komótosan felegyenesedett.
- Lauran Míra vagyok, Kíra az ikertesóm. Szereti hangoztatni, hogy a nővérem, de két perc szerintem nem számít. Gödöllőn lakok vele, a szüleinkkel, és a bátyánkkal, Noellel, akinek ugyanúgy idióta neve van, mint nekünk, és ő is ide jár, a T.E.G.-be. Imádok gitározni, dobolni, zenét hallgatni, dalszövegeket írni, és minden mást, ami a zenével a kapcsolatos. Ezen kívül tíz éve röpizek és úszok – fejezte be rövid és tömör összefoglalóját a HÚGOM, merthogy, igenis a húgom, majd bólintott egyet, és leült.
- Köszönjünk, Míra. Egyébként Noelt én is tanítom biológiára, biztosan mondta már. Remek srác, igazán remek – mosolygott Kachler. Hát, Noel semmit nem mondott vele kapcsolatban, szerintem egy tanárának se tudja a nevét. És hogy ő remek srác lenne? Mármint az, de hogy ezt egy tanár mondja, az elég fura. Bioszból is csak azért ötös, mert kegyetlenül jól tud puskázni. – Akkor Kíra, légyszives – nézett rám az ofő.
- Lauran Kíra vagyok, Míra nővére – hangsúlyoztam ki direkt a szót. - Ugyanott lakok ahol ő, ugyan azzal, akivel ő, ilyen téren semmi újat nem tudok mondani. Én is imádom a zenét, de én nem játszom hangszeren. A hip-hop az életem, de más táncokat is bírok. Szeretek rajzolni, festeni és olvasni is – ennél volt, aki elég furán nézett, de nem értem, miért lenne baj, ha valaki szeret olvasni –, valamint úszni – tettem hozzá, és ezzel be is fejeztem a bemutatkozást. Volt, aki arról is beszélt, hogy mi a kedvenc tantárgya, volt, aki arról, hogy szinte csak a barátainak él, volt olyan, aki imádja a meteorológiát – ő volt az unott szőke gyerek – és mindenhol a felhők állását figyeli – itt az ofő megjegyezte, hogy akkor ő nem ülhet ablak mellé semelyik teremben -, más arról beszélt, hogy sok hobbija van de igazából semmi sem köti le. Engem azonban ezek a beszámolók kicsit sem fogtak meg, egyedül három emberé.
- Adamcsek Zoltán vagyok… tizenhat éves – szólalt meg a mellettem jobbra ülő srác. – Nem buktam, csak egy évig Olaszországban voltam egy cserediákprogrammal. Imádom a zenét, minden mennyiségben, a deszkázást és a BMX-ezést. A szüleim elváltak, egy húgom van, aki anyámmal él. Én pedig apámmal. – Nagyon látszott rajta, hogy nem tudja, mit mondjon még – vagy ha lenne ötlete, akkor se akarja azt kimondani. – Tulajdonképpen nem akartam ebbe a suliba járni, a szüleim erőltették rám, hogy ha már kint voltam egy évet, akkor kezdjek az olasszal valamit. Ezért vagyok itt. – Azzal le is huppant a székére. Hát ez elég kifejező volt.
- Értem, értem… - bólogatott az ofő. – De ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy hamar megszereted ezt az iskolát – mosolygott a srácra. Sorra került még sok más is, aki nem érdekelt, majd következett a Vöröske.
- Név: Ambrus Laura, kor: tizenöt, érdeklődési kör: művészetek. Nagyjából ennyit lehet rólam elmondani. Nincs testvérem, a szüleim unalmasak. Sportolni nem tudok, ezáltal nem szeretek, ugyanis a térdem teljesen tropa. Imádom az állatokat, tele is vagyok velük. Rajtuk kívül még célokkal vagyok megpakolva, de rendesen, és szokásom el is érni őket. – Szép csattanó, meg kell hagyni. Körbenézett, mintha csak arra várna, hogy mer-e a valaki ellenkezni, majd leült, és szépen kihúzta magát. Az ofő meg csak pislogott. Laura után a barátnője következett, de elég sok összefüggéstelen hülyeséget hordott össze… Az egyetlen ami ezeken kívül érdekelt, az volt, amit a mögöttem lévő alvó srác mondott. Mármint, miután megint felébresztettem.
- Szoszi, Csabi vagyok. Nekem senki ne mondja, hogy Csaba, de azt se, hogy Csabci, vagy Csacsi, vagy mit t’om én, mert arra nem ébredek fel. Csak a Csabira. Kilenc éves korom óta judozok, és négy éve hip-hopozok – na ennél a résznél figyeltem fel. A hip-hop valóban az életem, ahogy azt az előbb elmondtam. Mindennél jobban szeretem, és utálom a húgomat, amiért ő nem szereti. – Amikor meg szabad időm van…
- Alszol – csúszott ki a számon véletlenül, mielőtt a srác bármit is mondhatott volna.
- Nem, azt csak suliban szoktam – vigyorgott Csabi, aztán folytatta. – Szóval szabadidőmben szeretek rajzolgatni. Gödöllői vagyok, tesóim is vannak meg kutyáim, de az szerintem senkit nem érdekel, úgyhogy ennyi – vissza vágódott a székére, rádőlt a padjára, és szerintem megint elaludt. Kicsöngetésig még az ofő beszélt a tanév menetéről, hogy mikor milyen ünnepség lesz, és arról is, hogy a gólyatáborunk miért maradt el - nagyjából meg tudtuk érteni, főleg most, hogy egy egész hétre elhúzhatunk suli helyett a Balatonhoz. Ilyenkor valahogy megértőbbé változnak a tinik -, és hogy mikor lesz a gólyabálunk. Bár még csak szeptember elseje volt, az október hetedike nem is tűnt olyan távolinak.
- Let’s form a team! – kiáltotta be az egyik kocka két másodperccel csöngetés előtt, mi pedig értetlenül néztünk egymásra a húgommal. Mi van? De kiderült, hogy csak a telefonján játszott valamit.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése