Pár pillanat múlva recsegni-ropogni kezdett a hangszóró, valaki bele is krákogott. Az iskolaigazgató volt az, elmondta a - legalább negyed órán át tartó – tanévnyitó beszédét, majd az igazgatóhelyettes is elhadart egy rövid monológot. Mivel jóval – huszonöt perccel - kicsöngetés előtt végeztek, az ofő megengedte, hogy szabadon elfoglaljuk magunkat. Ez körülbelül annyiból állt, hogy mindenki ült a helyén, és fedett pályás távolba nézés-versenyt tartottunk. Nem hiszem el, hogy ilyen unalmas osztályba kerültem, de tényleg.
Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam, és az ofőhöz léptem.
- Tanár úr, lehetne egy kérésem?
- Persze… - vakargatta a fejét - …Míra! – Mosolyogva megráztam a fejem. - Akkor Kíra. Mit tehetek érted?
- Mivel mindenki elég látványosan unatkozik, talán… játszhatnánk valamit. – Kachler végignézett az osztályon, majd egyetértően bólintott.
- Az nem ártana, ha felráznánk őket valahogy – mosolygott. – Van ötleted?
- Nincs, vagyis konkrét ötletem nincs. Csak valami olyasmire gondoltam, hogy mindenki kiválaszt egy embert az osztályból, és megpróbálja az eddig látottak és hallottak alapján egy napját körül írni… És a többieknek ki kell találni, hogy ki az. Vagy valami ilyesmi – vonogattam a vállam, de Kachler már nagyon lelkesen bólogatott.
- Ez remek, igazán remek! – Hogy lehet egy embernek ilyen széles mosolya? Számomra fizikai képtelenség lenne ekkorára feszíteni a számat. De az ofőnek olyan aranyos kisugárzása volt tőle. Mint egy nagy gyerek. – Nos gyerekek! Jó hírem van, játszunk egy igazán érdekes játékot. – Ismertette a többiekkel a feladatot, és még ki is egészítette egy-két dologgal. Például ha valakit már kitaláltak, akkor azt az embert nem lehet újra választani, meg hasonlók.
A játék egyébként elég nagy sikert aratott, látszott az osztályon, hogy örülnek, hogy végre elfoglalhatják magukat valamivel. Már körülbelül a fél osztály sorra került, Duci – Norbert - napját is körülírta valaki, Vöröskéét is, a zsíros hajúét is, és sok mindenki másét is, amikor Milán következett. Vasalt szőke haja és flegma feje volt – első ránézésre nem az a szimpatikus egyed.
- Ha tehetném, egész nap a táncteremben pattognék. Suli-időben mást se csinálok, csak rajzolok… - még nem fejezte be, de a húgom közbe szólt:
- Kíra!
- Nem. – Rázta a fejét a srác. Én pedig őszintén elcsodálkoztam. Nem? Pedig rám illene. – Szóval, rajzolok és alszok. – Ja, így már világos volt.
- Csabi – én voltam a legelső, aki kimondta, de rajtam kívül még vagy tízen kiabálták be. Milán csak bólintott.
- Jé, tényleg én – dünnyögött a hátam mögött Csabi, én pedig meglepődve konstatáltam, hogy ezúttal annyira felkeltette az érdeklődését valami, hogy nem alszik. Vagy lehet, hogy csak kialudta magát mára.
- Akkor, Csabi, te jössz.
- Reggel felkelek, belenézek a tükörbe, és látok egy barnát is magamból – az egész osztály szakadt a röhögéstől. – Mindenhova követ, kivéve táncolni, ezért oda sokat járok – körülbelül az osztály kilencven százaléka ordította egyszerre, hogy Kíra. Csabi csettintett egyet, és visszavágódott a székére.
Én a meteorológia-fan srácot választottam, Patrikot, ki is találták, aztán később a rövid hajú lány beszélt Míráról. Mikor vége lett az egésznek, az ofő leküldött egy pár srácot a könyveinkért az aulába, és a szünetet arra áldozta, hogy mindenkinek kiossza.
Negyedik órában megírtuk az olasz felmérőt, egyáltalán nem volt nehéz. Már fél óra után kész voltam vele, és mivel az ofő azt mondta, kimehetünk, ha kész vagyunk, nem volt kedvem csendben üldögélni a helyemen. Kimentem, rá pár másodpercre pedig újra nyílt, majd csukódott az ajtó. Nem néztem hátra, hogy ki jött ki, gondoltam, vagy a húgom, vagy bárki is az, odajön hozzám.
- E 'stato facile, giusto? * Könnyű volt, ugye? * - megpördültem a tengelyem körül, és csodálkozva vettem észre, hogy a teszt után Csabi nem maradt aludni a padjában, hanem kijött.
- Megbírkóztam vele valahogy – vontam meg a vállam. A srác bólintott.
- A barna énednek nem kellett volna már kijönnie? – Furcsán nézhettem rá, mert utána megmagyarázta. – Azt hittem az ikrek mindent így... egyszerre csinálnak, meg ugyanúgy. Hogy... mivel nagyjából egyenlőek az agyi tevékenységeitek, egyszerre végeztek a tesztekkel is, meg az eredményeitek is majdnem egyenlőek.
- Ez hellyel-közzel így is van… de például nem azért egyenlő a tudásunk, mert ikrek vagyunk, hanem mert egy iskolába, egy osztályba jártunk és ugyanazokat tanultuk meg.
- Értem – mondta, és a következő pillanatban nyílt az ajtó. A húgom lépett ki rajta. Csabi rám vigyorgott, miután hátrafordult, és meglátta a felénk közeledő Mírát. Visszamosolyogtam. Jó, ebbe tényleg beletrafált.
- Hejjhó – köszönt a húgom, és leparkolt mellettünk. – Nektek is nagyon könnyen ment, vagy csak én nem vettem észre benne a buktatókat?
- Pite volt – felelte Csabi. – De amúgy más csoportot írtunk.
- Nem hiszem, hogy bármelyik is nehezebb volt, mint a másik.
- Szerintem se.
- Kíváncsi leszek azért, hogy mennyivel lesz jobb azoké, akik tovább írják – mondtam, és azon filóztam, hogy talán át kellett volna még néznem egy párszor. Csak hát túl lusta voltam hozzá.
- Semennyivel, hidd el – bizonygatta Csabi, majd egy laza mozdulattal felpattant a mellettünk lévő nagyjából fél méter széles, másfél méter magas fa választófalra. Nem tudtam, mi volt a szerepe ott az iskolán belül, hiszen csak egy kis székekből és padokból álló társalgószerűséget választott el a folyosótól, de abban biztos voltam, hogy a fél osztály ezen fog tespedni szünetekben. – Minél többet agyalnak rajta, annál nagyobb a valószínűsége, hogy az elsőre megadott jó válaszukat rosszra javítják ki. Vagy, ha azért nem adták még be, mert nincsenek kész, akkor egyszerűen szar az olaszuk. Ezt a piti tesztet még egy minimális tudással rendelkező ember is megírná legalább hetven százalékosra fél óra alatt.
Egy pár perc után mi is felpattantunk Csabi mellé, nemsokára pedig gyűlni kezdtek kint az emberek. Csöngetéskor az ofő a nagy halom teszttel a kezében kijött, így mi újra bebocsátást nyertünk. Összeszedtük a cuccainkat, és elindultunk ki a suliból. Csabi is velünk tartott, meg még egy páran – például Zoli -, akik gödöllőiek, vagy a közelben laknak, és busszal mennek haza. Így végül egy kisebb tömeggel szteppeltünk a buszmegállóban várva az ilyen-olyan – Hegyutca, Királytelep, vagy Gödöllő más részei felé tartó – buszokat, mikor a bátyám jelent meg egy pár tizenegyedikes haverjával. Részéről elintézett volna minket egy laza „Cső”-vel, de az egyik haverja sutyorgott neki valamit, és visszajöttek.
- Hali, emberek. Csak nem a gólyákhoz van szerencsénk? – kérdezte egy sötétbarna, felzselézett hajú srác, az, amelyik rávette a bátyámat, hogy jöjjenek oda hozzánk. Amikor elég közel értek, hogy jól lássam az arcát, észrevettem, hogy van egy piercing a bal szemöldökében. Míra tavaly megpróbálkozott egy nyelvpiercinggel, de mikor már másfél napja nem szólalt meg, és kizárólag a szobájában volt hajlandó enni, anyuék gyanakodni kezdtek és kényszerítették, hogy nyissa ki a száját. Ki is vetették vele rögtön.
- De, azokhoz… - motyogták az osztálytársaink, azt hiszem, rosszat sejtettek.
- Várjátok már a gólyabált, ugye? A tízedikesek szervezik ugyan, de felsőbb osztályokból is mehetnek szívatni – vigyorgott a piercinges. Úgy láttam, a bátyám kezdi felvenni a fonalat, mert éktelen vigyor ragadt az ő arcára is.
- De persze el lehet intézni, hogy ti kevéssel megússzátok – kacsintott Noel a szemüveges „jó kisfiúra” Dávidra. Azt hiszem megpróbálta megtalálni a leggyengébb láncszemet.
- Köszi az ajánlatot, srácok, de nem hiszem, hogy itt bárki is élni szeretne vele. Osztogassátok máshol a jóindulatotokat – léptem közbe, mielőtt bármire is rábeszélték volna szerencsétlen Dávidot, aki nem tűnt valami határozott egyénnek.
- Jó, hugi, garantálom, hogy a tiéd lesz a legjobb feladat – vigyorgott ravaszul Noel.
- Alig várom – emeltem égnek a tekintetemet. – Na tűnés! – A bátyám csak füttyentett egyet, és amolyan „azt is megbánod még, hogy a mellettem lévő szobában laksz” tekintettel nézett rám, aztán röhögve odébb mentek a haverjaival.
Egy ideig dumáltunk még így páran – ez az összeverődött buszozó társaság -, aztán elment egy-két járat, és néhányan leléptek velük. Végül már csak Míra, Zoli, Fanni, Csabi és én maradtunk. Zoli egyébként az eddigi megszólalásai alapján egy kissé arrogánsnak tűnt nekem – de végül is összesen fél napja ismertem, úgyhogy inkább nem skatulyáztam be egyelőre.
- Amúgy ti mind a hegyutcai buszra vártok? – kérdezte Csabi. Míra, Zoli és én bólintottunk.
- Én nem, én az isaszegivel megyek – mondta Fanni.
- Akkor neked nem a másik oldalon kéne állnod? – kérdezte Zoli, szerintem egy kicsit bunkó felhanggal.
- Tudom, hogy mikor jön a busz, majd akkor átmegyek. Csak gondoltam, addig még itt maradok beszélgetni veletek – vonta meg a vállát. Kedvesen válaszolt, ahhoz képest, hogy Zoli hogy szólt hozzá. Ami azt illeti, az egész lány egy merő kedvesség volt. Már az is, ahogy kinézett, és ahogy beszélt. Vékony, magas hangja - pont olyan, mint amiről simán el tudom képzelni, hogy minimális nehézség nélkül kivágja a magas cét – és világos barna, göndör haja volt, szeplős porcelán arca, és tengerkék szemei. Nagyon alacsony volt és annyira törékenynek tűnt, hogy nem is értettem, hogy nem repedezik a válla az alatt a hatalmas, jól megpakolt táska alatt.
Hazafelé Zoli szállt le először a buszról, a harmadik megállónál, majd Míra és én az ötödiknél. Csabi azt mondta, ő még egyel tovább megy. Az elején, mikor a padján aludt, nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól el tudok majd beszélgetni vele, de nagyon jó fej srác. Hatalmas kellemes csalódás volt. Meg is beszéltük, hogy még aznap délután bejelölgetünk mindenkit Facebookon, meg izzítjuk az MSN-t is.
Hazaérve gyorsan összepakoltam az edzőcuccomat, és rohantam, hogy elérjem a buszomat visszafelé a városba. A tánc eszméletlenül leszívott, Toddi, az edzőnk rengeteg felülést és fekvőtámaszt csináltatott velünk. Nem beszélve arról, hogy az egyik számban a szaltóm kicsit félrement, úgyhogy onnantól kezdve nekem külön kellett állnom, és végig a szaltókat gyakorolni. Egy csepp erő se maradt a végtagjaimban mire hazaértem, úgyhogy gyorsan lezuhanyoztam, bevágódtam az ágyamba, és egy levegővételnyi idő alatt már el is aludtam.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése