I. Good morning, sunshine!

Kinyitottam a szemem, és rájöttem, hogy csak egy álom volt. Már megint csak egy álom… pedig már úgy beleéltem magam. A sötétben kitapogattam a párnám alatt rejtőző telefonomat, azon a feloldó gombot, és megnéztem mennyi az idő. 5:59. A következő másodpercben csörögni kezdett az ébresztő órám, amit gyorsan kinyomtam, mert szétment a fejem a hangos hörgő „zenétől” – mindig olyan számokat állítok be, amit alapból nem tudok elviselni, mert ha arra kelnék amit szeretek, hamar megutálnám. Vagy fel se kelnék rá. Fogmosás közben majdnem előredőltem a mosdókagylóba, és a WC-n is kis híján elaludtam, olyan álmos voltam. Pedig nem is voltam fent olyan sokáig. Elviselhetetlen ez az év eleje, sosem ment gyorsan a sulihoz, a koránkeléshez és a leckékhez való visszaszokás két egész hónapos pihi után. Éppen a hajam helyén lévő gubancból próbáltam valami elviselhetőt alkotni, amikor a húgom lépett a fürdőszobánkba. Igen, a kettőnké. Ne kérdezd, hogy a bátyánk például miért kapott egyedül egy fürdőszobát, és mi miért kaptunk ketten egy közöset… Talán úgy gondolták a szüleink, mikor a házunkat építtették, hogy mivel ikrek vagyunk, ha felnövünk majd olyan elválaszthatatlanok leszünk, hogy fogat mosni se fogunk külön. 14 éve kicsit elhamarkodottan döntöttek…
Míra ugyanolyan zsibbadtan és kócosan imbolygott ide-oda a fürdőben, mint én. Még a párna nyoma is látszott az arcán.
- Uuuuutálom az évelejét! – morgott magában, miközben a hajvasalójával gyilkolta a haját. Sose értettem mire jó ez. Normál esetben – mikor nem aludta, vagy aludtam el – mindkettőnk haja szép hullámosra száradt meg, mintha direkt lett volna úgy beállítva. Mások ölnének az ilyen hajért. De Míra egyfolytában vasalta, már szét is volt száradva a vége. – Akkora szívatás az egész! Keljen fel az hatkor, aki kitalálta, hogy 7:50-re kell iskolába járnunk.
- Honnan tudod, hogy nem akkor kel?
- Te meg kinek az oldalán állsz? – Erre csak a szememet forgattam. Egyébként igaza volt. Egy egész nyáron át akkor keltünk, amikor akartunk, amikor jól esett. Erre egyszer csak rákényszerülünk, hogy hajnali hatkor kimásszunk az ágyból. Mégis miért ne kezdődhetne az iskola mondjuk tízkor? Fájna az valakinek? – Amúgy – váltott témát Míra -, apa azt mondta tegnap, hogy keltsük fel, elvisz minket.
- Csekkolja, hogy biztos eljutunk-e a suliig? – vigyorogtam a húgomra. Ő is mosolygott, egy percig se vette komolyan, amit mondtam. Természetesen eljutottunk volna akkor is a suliig, ha senki nem visz el minket. Nem vagyunk azok a lógós típusok. Mellesleg ki akarná kihagyni a gimi első napját? Na, nem mi, az tuti.
- Azt mondta nem akarja, hogy elaludjunk a buszon, és elkéssünk. – Ismét jót vigyorogtam, mert ennek azért volt valóságalapja, nem is kevés… egy párszor már előfordult velünk, hogy elaludtunk mindketten, és nem szálltunk le időben. Persze, utána ahogy csak tudtunk, loholtunk a suliba, de így is késtünk.
- Akkor megyek, felkeltem – mondtam, és kimentem a fürdőszobánkból, át az én színes, világos szobámon. A szüleink hálója a folyosó túloldalán helyezkedett el, balra tőle a lefelé vezető lépcső, jobbra az ő fürdőjük. A lépcsővel szemben lakott a bátyánk, rögtön mellette én, és mellettem Míra. A kettőnket összekötő sarokban pedig a közös fürdőnk volt. Amilyen halkan csak tudtam, beléptem apuék szobájába, és behúztam magam mögött az ajtót. Odalopakodtam az ágyukhoz, nem akartam anyát is felkelteni, mikor végre szabadnapja volt. Egész múlthéten korán kelt.
- Apaaa! – suttogtam, és megbökdöstem apu paplan alól kilógó vállát. Semmi reakció. Tovább bökdöstem és sutyorogtam, de csak nyöszörgött. Addig nem hagytam abba, míg végre már egy horkantást is hallatott. – Ébren vagy? – kérdeztem.
- Ébren – ásította, majd kikelt az ágyból. – Míra?
- Ő is.
- És Noel?
- Megnézem – suttogtam, és lábujjhegyen kilopakodtam a szülői hálóból, egyenesen át a bátyám szobájába. Noel még nagyban horkolt. – Jó reggelt! – szólaltam meg jó hangosan, és rávetődtem a bátyámat sejtető, nagyokat horkantó paplankupacra. Nyöszörgött. Ma reggel mindenki csak nyöszörögni tud? Lerángattam róla a paplant félig, de minimális hang kiadása nélkül egyszerűen visszarántotta magára. Ezután lemásztam az ágya végébe, és megcsikiztem a kilógó lábfejét. Rúgkapált egy sort, és ugyan majdnem fejen talált, de legalább felkelt. Vesztemre. Ugyanis ezután öt teljes percen keresztül csikizett és sehogy nem bírtam szabadulni. Mikor már nem lehetett eldönteni, hogy sírok vagy röhögök – igazából sírva röhögtem -, végre elengedett, és fénysebességgel visszaszáguldottam a szobámba, hogy folytassam a reggeli készülődést.
A matrózblúzomat már tegnap este előhalásztam a gardróbom mélyéről, vasalva lógott a kilincsen. Ez volt a második dolog amit a korán kelésen kívül nagyon utáltam a sulikezdésben. A nyomorult matrózblúz. Mintha egy zsákot húznának az emberre. Főleg akkor elviselhetetlen, amikor nagyon meleg van. A régi általános iskolámban is kötelező viselet volt minden ünnepélyen, és abban a gimiben is, ahova a mai naptól járni készültem. Gödöllő legnívósabb és színvonalasabb iskolája - legalábbis azt állítják róla -, nem más, mint a Teller Ede Gimnázium.
Valahogy megpróbáltam feldobni azt a borzalmas zsákot, úgyhogy felhúztam rá egy magasított derekú fekete szoknyát, és arra egy vastag fekete övet. Harisnyát inkább nem vettem fel, így is bőven meglesz a hőguta. Rám lehetne rakni a táblát, hogy: „Előrecsomagolt főtt bálnát vegyenek”… Felvettem még az egészhez egy fekete magas sarkút, felkentem némi sminket és szájfényt, sötét – a matrózblúzhoz illő – kékre festettem a körmömet, és egy ugyanolyan kék, virágmintás pötty fülbevalót raktam a fülembe, valamint az ahhoz való gyűrűt az ujjamra. Ezzel én késznek is nyilvánítottam magam, felkaptam a fekete bőrtáskámat, és kiléptem a folyosóra, pontosan ugyanakkor, amikor Míra is. De hiába járt egy rugóra az agyunk, és készültünk el pont egyszerre, semmi hasonlóság nem volt bennünk leszámítva azt, amit a természet adott.
Míg én tip-top csajosra vettem a figurát, Míra fekete latexgatyát vett az átalakított – fehér topból és a sötétkék gallérból álló – matrózblúza alá. Sötétbarnára festett haját szög egyenesen hordta, a szemét sötét, füstös festékkel vakolta be, körme szintén fekete volt. A lábán pedig nem más, mint egy hat centis talpú, platformos bőrbakancs virított. Már az első nap bemutatkozik az én drágalátos rocker hugicám.
Elraktuk a reggelijeinket, amiket előző nap este csomagolt nekünk anyu, majd apuval és Noellel együtt beszálltunk a hétszemélyes, egyterű Kiába, apa kedvenc kocsijába. Noel is a Teller Edébe járt, akkor kezdte a tizenegyediket. Ebből ki lehet következtetni, hogy tizenhat éves volt, már majdnem tizenhét.
A suli felé menet kicsit elkezdett frusztrálni az új iskola gondolata, amit nem is értettem, hiszen én soha, semmilyen körülmények között sem izgulok, sőt. Magabiztosan szoktam hozzáállni minden új dologhoz, és jól is kezelem az új szituációkat. És most mégis izgultam. Mi ütött belém? Ránéztem a húgomra, és meg sem lepődtem azon, hogy az ő arcán jelét sem láttam az izgalomnak. Unottan bambult előre, mígnem észrevette, hogy nézem, és felém fordult.
- Mi az?
- Semmi… - Míra felvonta az egyik szemöldökét. Olyan embert nem igen tudsz egy „semmi”-vel átverni, aki az életed eddig leélt tizennégy és háromnegyed évének minden pillanatában veled volt. – Tudom, hogy fura, de izgulok.
- Miért? – kérdezte őszintén csodálkozva. – Te sose izgulsz. Mellesleg tele lesz a suli ismerősökkel. Tudod, ugyanúgy a gödöllői banda, mint általánosban.
- Igen, a suli tele lesz velük, de az osztály nem. Egyébként nem is értem, hogy ez hogy lehet. Az ában, a bében és a cében is lesz egy csomó régi arc, csak pont a dében, a mi osztályunkban nem? Neked ez nem különös?
- Nem különös – szólt Míra helyett Noel. - Olasz két-tannyelvűre általában nem mennek normális emberek.
- Általában. De a kivétel erősíti a szabályt.
- Jó tegyük fel, hogy ti normálisak vagytok. Mire mentek gyík osztálytársakkal?
- Na ne mondd már, hogy a francia két-tanon olyan rohadt jó arcok vannak! – szólt Míra. - Még ha esetleg angolos lennél, beszólhatnál. Begördültünk a suli elé, apu leparkolt, mi hárman pedig kiszálltunk – Míra és Noel végig veszekedtek, akkor is, mikor elköszöntünk aputól, elindultunk a suli felé, beléptünk a kapun, a bejárati ajtón, megkérdeztem a portást, hogy hol a harminchetes terem – bal oldali lépcső, második emelet, jobbra az első terem –, felmentünk, és megtorpantam. Ők észre se vették, hogy megálltam, csak folyamatosan hadakozva belém ütköztek. Akkor Noelnek leesett, hogy neki nem is kellett volna feljönni, mert az elsőn van a terme, elköszönt, nekem sok sikert kívánt, Mírának meg összeborzolta a haját, és lement.
- Ne aggódj már, semmi hézag nem lesz! – Míra bíztatóan mosolygott rám. Egy valami biztos. Hiába különbözünk száz százalékig belülről, mind a kettőnknek iszonyatosan fontos a másik. És bármit megtennénk érte. Veszekedhetünk akármennyit, gyilkolhatjuk egymás idegeit, lehet Míra rocker, lehetek én könyvmoly, a legfontosabb számunkra a másik. Ezt sosem mondtuk ki, soha nem is fogjuk, de mind a ketten tudjuk. Ennek ellenére persze még mindig fájlalom, hogy osztoznunk kellett a fürdőn… - Na, jó. Mély levegő, és indulás. – Megfogadtam a tanácsát. Mély levegőt vettem, és Míra már lökött is befelé az osztálytermünkbe…