III. A buszozó társaság

Összességében eredményes napot tudhattunk magunk mögött Mírával. Második szünetben a régi osztály- vagy évfolyamtársainkkal lógtunk együtt, akik a suli más-más tagozataira jelentkeztek. Jókat röhögtünk velük, elvoltunk, aztán visszamentünk az osztályba. Becsöngetéskor az ofő ismét pontosan érkezett, de ezúttal nem kezdett beszélni, hanem leült a tanári asztalhoz, és mindenkit csöndre intett – nem mintha erre szükség lett volna, ugyanis előtte is néma csend volt. Kezdett már frusztrálni ez az állandó zajmentesség.
Pár pillanat múlva recsegni-ropogni kezdett a hangszóró, valaki bele is krákogott. Az iskolaigazgató volt az, elmondta a - legalább negyed órán át tartó – tanévnyitó beszédét, majd az igazgatóhelyettes is elhadart egy rövid monológot. Mivel jóval – huszonöt perccel - kicsöngetés előtt végeztek, az ofő megengedte, hogy szabadon elfoglaljuk magunkat. Ez körülbelül annyiból állt, hogy mindenki ült a helyén, és fedett pályás távolba nézés-versenyt tartottunk. Nem hiszem el, hogy ilyen unalmas osztályba kerültem, de tényleg.
Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam, és az ofőhöz léptem.
- Tanár úr, lehetne egy kérésem?
- Persze… - vakargatta a fejét - …Míra! – Mosolyogva megráztam a fejem. - Akkor Kíra. Mit tehetek érted?
- Mivel mindenki elég látványosan unatkozik, talán… játszhatnánk valamit. – Kachler végignézett az osztályon, majd egyetértően bólintott.
- Az nem ártana, ha felráznánk őket valahogy – mosolygott. – Van ötleted?
- Nincs, vagyis konkrét ötletem nincs. Csak valami olyasmire gondoltam, hogy mindenki kiválaszt egy embert az osztályból, és megpróbálja az eddig látottak és hallottak alapján egy napját körül írni… És a többieknek ki kell találni, hogy ki az. Vagy valami ilyesmi – vonogattam a vállam, de Kachler már nagyon lelkesen bólogatott.
- Ez remek, igazán remek! – Hogy lehet egy embernek ilyen széles mosolya? Számomra fizikai képtelenség lenne ekkorára feszíteni a számat. De az ofőnek olyan aranyos kisugárzása volt tőle. Mint egy nagy gyerek. – Nos gyerekek! Jó hírem van, játszunk egy igazán érdekes játékot. – Ismertette a többiekkel a feladatot, és még ki is egészítette egy-két dologgal. Például ha valakit már kitaláltak, akkor azt az embert nem lehet újra választani, meg hasonlók.
A játék egyébként elég nagy sikert aratott, látszott az osztályon, hogy örülnek, hogy végre elfoglalhatják magukat valamivel. Már körülbelül a fél osztály sorra került, Duci – Norbert - napját is körülírta valaki, Vöröskéét is, a zsíros hajúét is, és sok mindenki másét is, amikor Milán következett. Vasalt szőke haja és flegma feje volt – első ránézésre nem az a szimpatikus egyed.
- Ha tehetném, egész nap a táncteremben pattognék. Suli-időben mást se csinálok, csak rajzolok… - még nem fejezte be, de a húgom közbe szólt:
- Kíra!
- Nem. – Rázta a fejét a srác. Én pedig őszintén elcsodálkoztam. Nem? Pedig rám illene. – Szóval, rajzolok és alszok. – Ja, így már világos volt.
- Csabi – én voltam a legelső, aki kimondta, de rajtam kívül még vagy tízen kiabálták be. Milán csak bólintott.
- Jé, tényleg én – dünnyögött a hátam mögött Csabi, én pedig meglepődve konstatáltam, hogy ezúttal annyira felkeltette az érdeklődését valami, hogy nem alszik. Vagy lehet, hogy csak kialudta magát mára.
- Akkor, Csabi, te jössz.
- Reggel felkelek, belenézek a tükörbe, és látok egy barnát is magamból – az egész osztály szakadt a röhögéstől. – Mindenhova követ, kivéve táncolni, ezért oda sokat járok – körülbelül az osztály kilencven százaléka ordította egyszerre, hogy Kíra. Csabi csettintett egyet, és visszavágódott a székére.
Én a meteorológia-fan srácot választottam, Patrikot, ki is találták, aztán később a rövid hajú lány beszélt Míráról. Mikor vége lett az egésznek, az ofő leküldött egy pár srácot a könyveinkért az aulába, és a szünetet arra áldozta, hogy mindenkinek kiossza.
Negyedik órában megírtuk az olasz felmérőt, egyáltalán nem volt nehéz. Már fél óra után kész voltam vele, és mivel az ofő azt mondta, kimehetünk, ha kész vagyunk, nem volt kedvem csendben üldögélni a helyemen. Kimentem, rá pár másodpercre pedig újra nyílt, majd csukódott az ajtó. Nem néztem hátra, hogy ki jött ki, gondoltam, vagy a húgom, vagy bárki is az, odajön hozzám.
- E 'stato facile, giusto? * Könnyű volt, ugye? * - megpördültem a tengelyem körül, és csodálkozva vettem észre, hogy a teszt után Csabi nem maradt aludni a padjában, hanem kijött.
- Megbírkóztam vele valahogy – vontam meg a vállam. A srác bólintott.
- A barna énednek nem kellett volna már kijönnie? – Furcsán nézhettem rá, mert utána megmagyarázta. – Azt hittem az ikrek mindent így... egyszerre csinálnak, meg ugyanúgy. Hogy... mivel nagyjából egyenlőek az agyi tevékenységeitek, egyszerre végeztek a tesztekkel is, meg az eredményeitek is majdnem egyenlőek.
- Ez hellyel-közzel így is van… de például nem azért egyenlő a tudásunk, mert ikrek vagyunk, hanem mert egy iskolába, egy osztályba jártunk és ugyanazokat tanultuk meg.
- Értem – mondta, és a következő pillanatban nyílt az ajtó. A húgom lépett ki rajta. Csabi rám vigyorgott, miután hátrafordult, és meglátta a felénk közeledő Mírát. Visszamosolyogtam. Jó, ebbe tényleg beletrafált.
- Hejjhó – köszönt a húgom, és leparkolt mellettünk. – Nektek is nagyon könnyen ment, vagy csak én nem vettem észre benne a buktatókat?
- Pite volt – felelte Csabi. – De amúgy más csoportot írtunk.
- Nem hiszem, hogy bármelyik is nehezebb volt, mint a másik.
- Szerintem se.
- Kíváncsi leszek azért, hogy mennyivel lesz jobb azoké, akik tovább írják – mondtam, és azon filóztam, hogy talán át kellett volna még néznem egy párszor. Csak hát túl lusta voltam hozzá.
- Semennyivel, hidd el – bizonygatta Csabi, majd egy laza mozdulattal felpattant a mellettünk lévő nagyjából fél méter széles, másfél méter magas fa választófalra. Nem tudtam, mi volt a szerepe ott az iskolán belül, hiszen csak egy kis székekből és padokból álló társalgószerűséget választott el a folyosótól, de abban biztos voltam, hogy a fél osztály ezen fog tespedni szünetekben. – Minél többet agyalnak rajta, annál nagyobb a valószínűsége, hogy az elsőre megadott jó válaszukat rosszra javítják ki. Vagy, ha azért nem adták még be, mert nincsenek kész, akkor egyszerűen szar az olaszuk. Ezt a piti tesztet még egy minimális tudással rendelkező ember is megírná legalább hetven százalékosra fél óra alatt.
Egy pár perc után mi is felpattantunk Csabi mellé, nemsokára pedig gyűlni kezdtek kint az emberek. Csöngetéskor az ofő a nagy halom teszttel a kezében kijött, így mi újra bebocsátást nyertünk. Összeszedtük a cuccainkat, és elindultunk ki a suliból. Csabi is velünk tartott, meg még egy páran – például Zoli -, akik gödöllőiek, vagy a közelben laknak, és busszal mennek haza. Így végül egy kisebb tömeggel szteppeltünk a buszmegállóban várva az ilyen-olyan – Hegyutca, Királytelep, vagy Gödöllő más részei felé tartó – buszokat, mikor a bátyám jelent meg egy pár tizenegyedikes haverjával. Részéről elintézett volna minket egy laza „Cső”-vel, de az egyik haverja sutyorgott neki valamit, és visszajöttek.
- Hali, emberek. Csak nem a gólyákhoz van szerencsénk? – kérdezte egy sötétbarna, felzselézett hajú srác, az, amelyik rávette a bátyámat, hogy jöjjenek oda hozzánk. Amikor elég közel értek, hogy jól lássam az arcát, észrevettem, hogy van egy piercing a bal szemöldökében. Míra tavaly megpróbálkozott egy nyelvpiercinggel, de mikor már másfél napja nem szólalt meg, és kizárólag a szobájában volt hajlandó enni, anyuék gyanakodni kezdtek és kényszerítették, hogy nyissa ki a száját. Ki is vetették vele rögtön.
- De, azokhoz… - motyogták az osztálytársaink, azt hiszem, rosszat sejtettek.
- Várjátok már a gólyabált, ugye? A tízedikesek szervezik ugyan, de felsőbb osztályokból is mehetnek szívatni – vigyorgott a piercinges. Úgy láttam, a bátyám kezdi felvenni a fonalat, mert éktelen vigyor ragadt az ő arcára is.
- De persze el lehet intézni, hogy ti kevéssel megússzátok – kacsintott Noel a szemüveges „jó kisfiúra” Dávidra. Azt hiszem megpróbálta megtalálni a leggyengébb láncszemet.
- Köszi az ajánlatot, srácok, de nem hiszem, hogy itt bárki is élni szeretne vele. Osztogassátok máshol a jóindulatotokat – léptem közbe, mielőtt bármire is rábeszélték volna szerencsétlen Dávidot, aki nem tűnt valami határozott egyénnek.
- Jó, hugi, garantálom, hogy a tiéd lesz a legjobb feladat – vigyorgott ravaszul Noel.
- Alig várom – emeltem égnek a tekintetemet. – Na tűnés! – A bátyám csak füttyentett egyet, és amolyan „azt is megbánod még, hogy a mellettem lévő szobában laksz” tekintettel nézett rám, aztán röhögve odébb mentek a haverjaival.
Egy ideig dumáltunk még így páran – ez az összeverődött buszozó társaság -, aztán elment egy-két járat, és néhányan leléptek velük. Végül már csak Míra, Zoli, Fanni, Csabi és én maradtunk. Zoli egyébként az eddigi megszólalásai alapján egy kissé arrogánsnak tűnt nekem – de végül is összesen fél napja ismertem, úgyhogy inkább nem skatulyáztam be egyelőre.
- Amúgy ti mind a hegyutcai buszra vártok? – kérdezte Csabi. Míra, Zoli és én bólintottunk.
- Én nem, én az isaszegivel megyek – mondta Fanni.
- Akkor neked nem a másik oldalon kéne állnod? – kérdezte Zoli, szerintem egy kicsit bunkó felhanggal.
- Tudom, hogy mikor jön a busz, majd akkor átmegyek. Csak gondoltam, addig még itt maradok beszélgetni veletek – vonta meg a vállát. Kedvesen válaszolt, ahhoz képest, hogy Zoli hogy szólt hozzá. Ami azt illeti, az egész lány egy merő kedvesség volt. Már az is, ahogy kinézett, és ahogy beszélt. Vékony, magas hangja - pont olyan, mint amiről simán el tudom képzelni, hogy minimális nehézség nélkül kivágja a magas cét – és világos barna, göndör haja volt, szeplős porcelán arca, és tengerkék szemei. Nagyon alacsony volt és annyira törékenynek tűnt, hogy nem is értettem, hogy nem repedezik a válla az alatt a hatalmas, jól megpakolt táska alatt.
Hazafelé Zoli szállt le először a buszról, a harmadik megállónál, majd Míra és én az ötödiknél. Csabi azt mondta, ő még egyel tovább megy. Az elején, mikor a padján aludt, nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól el tudok majd beszélgetni vele, de nagyon jó fej srác. Hatalmas kellemes csalódás volt. Meg is beszéltük, hogy még aznap délután bejelölgetünk mindenkit Facebookon, meg izzítjuk az MSN-t is.
Hazaérve gyorsan összepakoltam az edzőcuccomat, és rohantam, hogy elérjem a buszomat visszafelé a városba. A tánc eszméletlenül leszívott, Toddi, az edzőnk rengeteg felülést és fekvőtámaszt csináltatott velünk. Nem beszélve arról, hogy az egyik számban a szaltóm kicsit félrement, úgyhogy onnantól kezdve nekem külön kellett állnom, és végig a szaltókat gyakorolni. Egy csepp erő se maradt a végtagjaimban mire hazaértem, úgyhogy gyorsan lezuhanyoztam, bevágódtam az ágyamba, és egy levegővételnyi idő alatt már el is aludtam.

II. Let's form a team:)

Még csak 7:15 volt, de ennek ellenére már majdnem tízen ültek odabent. Körbenéztem, tényleg nem láttam egy ismerős ábrázatot se. Úgy nézett ki, az eddig itt lévők se nagyon ismerik egymást, ettől egy kicsit megkönnyebbültem. Mírával megeresztettünk egy „Sziasztok!”-ot úgy általánosságban mindenkinek, és mindenki visszaköszönt valamit, kivéve egy srácot, aki a leghátsó sorban a padjára borulva aludt. Vagyis reméltem, hogy csak alszik és még él. A többiek a terem különböző pontjain ültek, szerteszéjjel. Az egyszemélyes padok kettesével összetolva alkottak négy padsort és három „oszlopot”. Mírával pár másodpercig az ajtóban állva felmértük a terepet, majd szinte egy emberként megindultunk az egyik, utolsó előtti sorban lévő padkettőshöz, ami közvetlenül az ablak mellett helyezkedett el. Tudom, hogy Míra imád az ablak mellett ülni, hát hagytam neki.
Egy darabig csend volt, vagy aludtak, vagy ettek, vagy csak féltek megszólalni, de kezdtem már nagyon unni. Megböktem Mírát - aki időközben szintén kiterült a padon, mint a mögöttünk ülő srác -, és rávettem, hogy járjunk körbe, és faggassuk ki az embereket, hogy kit hogy hívnak, meg ilyesmi. Még mindig kicsit izgultam ugyan – fogalmam sincs, hogy miért -, de tényleg érdekelt, hogy mégis hogy hívják az osztálytársaimat, és honnan jöttek, és satöbbi, satöbbi… Míra pozitív jelnek vette, hogy kész vagyok kommunikálni a körülöttünk ülőkkel, úgyhogy természetesen rábólintott. Fixíroztam a termet egy darabig, megpróbáltam eldönteni kihez is menjek oda először.
Az ablak felől a legelső sorban egy kicsit pufók, rövid barna hajú srác ült, különösebben nem ragadta meg a fantáziámat, tőle jobbra a középső padsorban pedig egy szemüveges, fekete, becopfozott hajú lány foglalt helyet. Nem vagyok egyébként előítélettel senkire nézve, de le mertem volna fogadni, hogy ők a stréber-szekció részei lesznek, hiszen ki az, aki ha választhat huszonnégy hely közül, rögtön az első padsorban ül le? Tovább siklott a tekintetem a második padsorra, ahol összesen négyen ültek, az ablakfelőli oszlopban egy nyizga, zsíros hajú srác, a középsőben egy rövid, szálkás hajú lány, a fal felőliben pedig két tüsi hajú fiú, akik a telefonjaikkal voltak elfoglalva. Eddig igazság szerint senkihez nem volt sok kedvem odamenni, pedig még csak a hajukat láttam, hátulról. Jobbra néztem, a mi padsorunkban nem ült senki. A jobb oldali leghátsó padban egy vörös, vasalthajú lány nézelődött körbe; ugyanazt azt izgatottság véltem felfedezni a szemében, mint amit én éreztem, és ezért már majdnem meg is indultam felé, de ekkor belépett egy másik lány az osztályba, köszönt, rávigyorgott a vörösre, hátra ment hozzá, lehuppant mellé, és vadul viháncolni kezdtek. A mellettük lévő padban egy unott, szőke srác bambult, fülhallgatóval a fülében, és végül, kapucnijával a fején az alvó srác feküdt mögöttünk. Ennyi volt a választék. És én választottam.
- Szia! – bökdöstem meg az alvó gyereket, de meg se mozdult. Megpróbáltam még egyszer, de csak nyöszörgött valamit álmában. Na, jó, ma tényleg mindenki csak nyöszörög. Feladtam, és inkább csalódottan visszafordultam. Most tényleg, kihez menjek oda? Mírára néztem, hátha ő már döntött. A fintorából ítélve úgy gondoltam, neki is elment a kedve a barátkozástól.
Az ezt követő fél órában szállingóztak befelé az emberek, szépen lassan minden helyet elfoglaltak, és immáron mindenkinek volt padtársa. Voltak, akik halk beszélgetésbe kezdtek, ismerkedtek, vagy csak aludtak továbbra is… Én nem kíséreltem meg még egyszer beszélgetni senkivel, csak Mírával röhögtünk egy keveset.
7:50-kor pontosan becsöngettek, és az ofőnk belépett a terembe. Mindenki elcsendesedett, már nem mintha eddig akkora hangzavar lett volna.
- Üdvözöllek titeket itt a Teller Ede Két Tanítási Nyelvű Gimnázium kilencedik dé osztályában! – szólalt meg mosolyogva. – Az én nevem Kachler Tibor, az elkövetkezendő öt évben, ha minden jól megy, én leszek az osztályfőnökötök. – Körülbelül tizenöt percen keresztül beszélt még mindenről. A suli házirendjéről, az iskola színvonaláról, amit tartanunk kell, így viselkednünk kell a kapun kívül is – de szerencsére, vagy inkább Míra szerencséjére, itt nem veszik komolyan az öltözködést, a piercingeket, a hajfestést, vagy a sminket, ilyen szempontból laza iskola -, a menzáról, a tanári karról és rengeteg egyébről. Mindenkinek adott egy-egy suli-térképet, amin a teremek száma is fel volt tűntetve, hogy ne tévedjünk el, valamint egy-egy órarendet, amire rápillantva majdnem szívrohamot kaptam. Hétfőn, szerdán, csütörtökön, és pénteken is hét óránk lesz, csak kedden hat. Tele leszünk olasszal, angollal, magyarral, matekkal, infóval, gépírással (!), rajzzal és énekkel, szerencsére a „nulladik” évfolyamnak, azaz az ötéves képzés első osztályának nincs másféle órája. A nyelv az, amire itt nagyon ráhajtanak, a többiből csak szinten tartó óra van. Felíratta velünk a tanárok neveit, majd csináltatott velünk névtáblát. Nem értem, hogy miért nem óra elején tette, de Kachler végül névsorolvasásba kezdett. - Adamcsek Zoltán?
- Itt. – dobta fel egyik kezét félig a mellettem – jobbra - lévő padban egy kócos, barnahajú srác. Helyes volt, és laza, az arcán kis félmosoly ült.
- Ambrus Laura?
- Jelen – tette fel a kezét a vörös hajú.
- Benke Brigitta?
- Jelen – szólt az első padban ülő szemüveges lány.
- Bertalan Péter?
- Itt vagyok – lóbálta a kezét a második padsor jobb oldalán ülő egyik kocka.
- Boros Csongor?
- Jelen – mondta a Míra előtt ülő kopaszra nyírt, kigyúrt srác, aki a zsíros hajú mellett kapott helyet.
- Damján Éva?
- Én vagyok – jelentkezett a vörös hajú mellett ülő lány.
- Domokos Norbert?
- Én lennék – húzta ki magát az első sorban ülő duci srác.
- Ferenczy Dávid?
- Jelen – mondta a szemüveges lány mellett ülő szintén szemüveges fiú.
- Fodor Fanni?
- Itt vagyok – jelentkezett a rövid hajú lány mellett ülő csaj, aki egyben az osztály utolsó lány tagja volt a padtársán, Mírán és rajtam kívül. Összesen hét lány. A huszonnégyből. Szép arány.
- Ferdinánd Viktor? – a másik kocka is feltette a kezét. – Gordon Roland? – ő volt a zsíros hajú. - Kada Attila? – a duci srác mellett ülő fiú jelentkezett. – Kardos Márton?
- Jelen – szólt a Vöröske előtt ülő srác.
- Kőrösi Ákos? – Az első sor jobb legszélén ülő srác tette fel a kezét. – Kovács-Szalai Csaba? – egy darabig nem érkezett válasz, így az ofő feltette a kérdést még egyszer. Körbe néztem, és láttam, hogy mindenki más is ezt teszi. Eszembe jutott valami, így hátrafordultam. Úgy volt, ahogy sejtettem, a mögöttem ülő srác még mindig aludt. Megbökdöstem újra, ezúttal erősen, fel is ébredt rá. Hunyorogva nézett körbe, és ásított egyet. Az osztályon nevetés-hullám szaladt végig. – Kovács-Szalai Csaba?
- Nem alszom – ásított egy újabbat a srác.
- Azt látom – mondta az ofő. - Lauran Kíra? – nézett körbe, én pedig feltettem a kezem.
- Én vagyok.
- És… Lauran Míra? – többen összenéztek a fura neveink hallatán. Hát igen, a szüleink kiélték a kreativitásukat ikerlányaik nevein.
- Tádám – szólalt meg mellettem a húgom nem túl lelkesen.
- Németh Kristóf? – a húgom mögött ülő srác jelentkezett. – Oravecz Szilvia? – a rövid hajú lány volt az. – Pongrác Milán? – az alvó sráctól – aki időközben visszahanyatlott a padra – jobbra ülő, szőke, vasalthajú fiú tette fel a kezét. – Szabolcs Máté?
- Itt vagyok – Vöröskéék előtt ülő, barna, felzselézett hajú, nem mondanám, hogy csúnya srác volt.
- Tamás Richárd? – az első sor jobb szélén ülő srác felrakta a kezét. Tipikusan úgy nézett ki, mint akinek semmi keresnivalója nem lenne az él-tanulók övezetében, csak egyszerűen későn érkezett. – Zalán Patrik? – a bambuló szőke fiú jelentkezett. – És végül, Zsigmond Gergő? – a mellettem ülő, helyes, barna srác jobb oldalán unatkozó srác lóbálta meg a kezét, és motyogott valamit szerintem nem magyarul. – Akkor ezzel meg is volnánk – mondta az ofő. – Igyekszem minél gyorsabban megtanulni a neveket, ti is tegyetek így. Kész vagytok már a névtáblákkal? Tökéletes. Akkor, mivel nem volt gólyatáborotok, és így nem tudtátok előre megismerni egymást… - a termen elég hangos morgás-hullám futott végig, ez senkinek nem volt ínyére. Én nagyon szerettem volna gólyatábort, úgy látszik, mindenki más is. - …az igazgatóság engedélyezte, hogy a második tanítási hetet az összes kilencedikes osztály a Balaton parton töltse – hatalmas ujjongásban tört ki az egész osztály. A második tanítási héten már biztos, hogy tanulnunk kéne, de e helyett a Balaton partján fogunk ökörködni! Még is örültem, hogy nem volt gólyatáborunk. – és így jobban megismerhesse egymást. A szülőin már elújságoltuk, de megkértem a szülőket, hogy ne említsék, így nagyobb a meglepetés – mosolygott nagyokat az ofő. Tényleg nagyon aranyos, azt hiszem, jól megleszünk vele.
- Akkor, mivel mindjárt csöngetnek, még csak annyit kérnék, hogy a következő órára mindenki szedjen össze gondolatban egy pár mondatot magáról, ugyanis az ismerkedés lesz a legfőbb feladatunk. Harmadik órában az igazgatóúr tanévnyitó beszédet hallgatjuk majd meg, és a negyedikben írtok egy szintfelmérőt, ami alapján egy erősebb és egy gyengébb csoportra osztunk majd titeket.
- Milyen felmérőt? – kiáltott fel ijedten a Vöröske barátnője, és többen is kigúvadt szemekkel néztek össze. Felmérő első nap?
- Olasz felmérőt, természetesen. De ne aggódjatok, nem kaptok rá jegyet, csak ez alapján helyezünk el csoportokban titeket. – Az ofő szólt még pár szót erről-arról, ami éppen eszébe jutott a sulival kapcsolatban, aztán rácsöngettek. Megvolt életünk első negyvenöt perce az új osztályfőnökkel. És szimpatikus. Hűűű.
Mírával úgy döntöttünk körbenézünk az első szünetben, ugyanis az osztályban még mindig elég nagy csend honolt, és elment a kedvünk a kérdezősködősditől. Fogtuk a térképeinket, és elindultunk a legfelső – a második – emeleten. A mi termünkhöz közel, jobbra helyezkedett el az infóterem, de zárva találtuk, nem tudtunk benézni. Tovább mentünk, le a lépcsőn, és balra fordultunk a tesi terem- és öltözők felé. Az egész egy külön szárnyban helyezkedett el, az első emeletről valamint az udvarról lehetett csak bemenni. A felső részén a lányok öltözői voltak, és egy hatalmas galéria, amiről le lehetett látni az egész teremre. Onnan nyílt egy lépcső, ami levezetett a fiúk öltözőihez, a tesi tanárok valamint a védőnő irodájához, és a tornaterem bejáratához. Lenyomtuk a kilincset, hátha be tudunk nézni, és sikerrel jártunk. Belopakodtunk a terembe, nem volt ott egy lélek sem rajtunk kívül. A bal oldalán bordásfalak húzódtak végig, és egy nagy T.E.G. – Teller Ede Gimnázium - feliratú graffitis tábla virított. Velünk szemben volt egy kijárat az udvarra, jobbra pedig hol bordásfalak, hol ajtók helyezkedtek el. Mírával összenéztünk, és elindultunk az ajtók felé. A térképeinken nem volt külön odaírva, hogy azok az ajtók mit takarnak, úgyhogy igazán kíváncsiak lettünk rá, de mikor odaértünk, zárva találtuk őket. Mindet. Csalódottan indultunk ki a teremből, de megfogadtuk, hogy egyszer kiderítjük, mik vannak ott. Benéztünk még a fizika, a biosz, a föci és a kémia terembe - mind az elsőn voltak -, valamint a menzára és a büfébe, amiket az alsó szinten találtunk meg. Ezzel nagyjából be is fejeztünk a körutunkat, pontosan akkor, amikor csöngettek. Felszaladtunk a másodikra, és még az ofő érkezése előtt gyorsan lehuppantunk a helyünkre – de sokan még nem voltak bent. Úgy látszik többen követték a példánkat, mert perceken belül visszatértek a térképeik kíséretében, és nagy szabadkozás közepette a helyükre siettek.
- Nos akkor – kezdte Kachler – volt időtök bőven gondolkodni egy pár mondatról magatokkal kapcsolatban. Először is mondjátok a neveteket, hogy ezzel is tanulhassuk, aztán, mondjuk, hogy melyik iskolából jöttetek, hol laktok, mik a hobbijaitok, van-e testvéretek, hasonlók. Kezdjük mondjuk nálad – mutatott az ofő Ducira.
- Domokos Norbert vagyok, tizennégy éves, Zsámbokon élek a szüleimmel, egy húgom van, ő most nyolcadikos… - én már itt abbahagytam volna a helyében, de még nagyjából három teljes percig mesélte az életét, ami már a második mondattól nem érdekelt senkit.
- Rendben, Norbi, köszönjük – mondta az ofő, és már ment volna a következő emberre, de Duci közbeszólt:
- Nem Norbi, nem szeretem, ha így hívnak. Inkább Norbert – nézett nagyon komolyan az ofőre, aki kicsit megilletődött ugyan, de biztosította, hogy a jövőben csak Norbertnek szólítja majd. A következő Kada Attila volt, vívó, aki a szabadidejében repülő-modelleket épít, valamint tanul. Egészségére. Végig hallgattuk a szemüveges Brigi, a szemüveges Dávid, és Ákos beszámolóját is, ezek után ezer százalékig biztos voltam benne, hogy lesz kiről másolni a leckét, és lesz, aki súgjon, ha valamit nem tudok. Megalakult a stréberek övezete ott legelöl. Kivéve azt az egy srácot, aki későn érkezett, Ricsit, ő egyértelműen nem az a tanulós fajta, ami azt illeti nekem szimpatikus volt. Pestre járt eddig suliba, de most kiköltöztek Gödöllőre a szüleivel és az öccseivel, ezért jött a T.E.G.-be. Egyébként deszkázik és gitározik. Hmmmm… :)
Csongor elmesélte magáról, hogy amikor csak tud az edzőteremben lóg és gyúr… nahát, tényleg? Nem gondoltam volna. Roland – Mr. Zsírfej – szintén gitározni imád, Szilvi – a rövid hajú lány – a WOW-ra esküszik, pedig nem gondoltam volna, hogy kocka, Fanni pedig animéket néz megállás nélkül, és CON-okra is jár. Olyan animés fesztiválokra, ahol mindenki beöltözik a kedvenc mangafigurájának. Viktor és Peti is nagyjából ugyanazt mondták el magukról, mint Szilvi, szerintem ők hárman jól ki fognak jönni.
Utána az ofő a húgomat szólította, ő kilökte maga alól a széket, és szépen komótosan felegyenesedett.
- Lauran Míra vagyok, Kíra az ikertesóm. Szereti hangoztatni, hogy a nővérem, de két perc szerintem nem számít. Gödöllőn lakok vele, a szüleinkkel, és a bátyánkkal, Noellel, akinek ugyanúgy idióta neve van, mint nekünk, és ő is ide jár, a T.E.G.-be. Imádok gitározni, dobolni, zenét hallgatni, dalszövegeket írni, és minden mást, ami a zenével a kapcsolatos. Ezen kívül tíz éve röpizek és úszok – fejezte be rövid és tömör összefoglalóját a HÚGOM, merthogy, igenis a húgom, majd bólintott egyet, és leült.
- Köszönjünk, Míra. Egyébként Noelt én is tanítom biológiára, biztosan mondta már. Remek srác, igazán remek – mosolygott Kachler. Hát, Noel semmit nem mondott vele kapcsolatban, szerintem egy tanárának se tudja a nevét. És hogy ő remek srác lenne? Mármint az, de hogy ezt egy tanár mondja, az elég fura. Bioszból is csak azért ötös, mert kegyetlenül jól tud puskázni. – Akkor Kíra, légyszives – nézett rám az ofő.
- Lauran Kíra vagyok, Míra nővére – hangsúlyoztam ki direkt a szót. - Ugyanott lakok ahol ő, ugyan azzal, akivel ő, ilyen téren semmi újat nem tudok mondani. Én is imádom a zenét, de én nem játszom hangszeren. A hip-hop az életem, de más táncokat is bírok. Szeretek rajzolni, festeni és olvasni is – ennél volt, aki elég furán nézett, de nem értem, miért lenne baj, ha valaki szeret olvasni –, valamint úszni – tettem hozzá, és ezzel be is fejeztem a bemutatkozást. Volt, aki arról is beszélt, hogy mi a kedvenc tantárgya, volt, aki arról, hogy szinte csak a barátainak él, volt olyan, aki imádja a meteorológiát – ő volt az unott szőke gyerek – és mindenhol a felhők állását figyeli – itt az ofő megjegyezte, hogy akkor ő nem ülhet ablak mellé semelyik teremben -, más arról beszélt, hogy sok hobbija van de igazából semmi sem köti le. Engem azonban ezek a beszámolók kicsit sem fogtak meg, egyedül három emberé.
- Adamcsek Zoltán vagyok… tizenhat éves – szólalt meg a mellettem jobbra ülő srác. – Nem buktam, csak egy évig Olaszországban voltam egy cserediákprogrammal. Imádom a zenét, minden mennyiségben, a deszkázást és a BMX-ezést. A szüleim elváltak, egy húgom van, aki anyámmal él. Én pedig apámmal. – Nagyon látszott rajta, hogy nem tudja, mit mondjon még – vagy ha lenne ötlete, akkor se akarja azt kimondani. – Tulajdonképpen nem akartam ebbe a suliba járni, a szüleim erőltették rám, hogy ha már kint voltam egy évet, akkor kezdjek az olasszal valamit. Ezért vagyok itt. – Azzal le is huppant a székére. Hát ez elég kifejező volt.
- Értem, értem… - bólogatott az ofő. – De ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy hamar megszereted ezt az iskolát – mosolygott a srácra. Sorra került még sok más is, aki nem érdekelt, majd következett a Vöröske.
- Név: Ambrus Laura, kor: tizenöt, érdeklődési kör: művészetek. Nagyjából ennyit lehet rólam elmondani. Nincs testvérem, a szüleim unalmasak. Sportolni nem tudok, ezáltal nem szeretek, ugyanis a térdem teljesen tropa. Imádom az állatokat, tele is vagyok velük. Rajtuk kívül még célokkal vagyok megpakolva, de rendesen, és szokásom el is érni őket. – Szép csattanó, meg kell hagyni. Körbenézett, mintha csak arra várna, hogy mer-e a valaki ellenkezni, majd leült, és szépen kihúzta magát. Az ofő meg csak pislogott. Laura után a barátnője következett, de elég sok összefüggéstelen hülyeséget hordott össze… Az egyetlen ami ezeken kívül érdekelt, az volt, amit a mögöttem lévő alvó srác mondott. Mármint, miután megint felébresztettem.
- Szoszi, Csabi vagyok. Nekem senki ne mondja, hogy Csaba, de azt se, hogy Csabci, vagy Csacsi, vagy mit t’om én, mert arra nem ébredek fel. Csak a Csabira. Kilenc éves korom óta judozok, és négy éve hip-hopozok – na ennél a résznél figyeltem fel. A hip-hop valóban az életem, ahogy azt az előbb elmondtam. Mindennél jobban szeretem, és utálom a húgomat, amiért ő nem szereti. – Amikor meg szabad időm van…
- Alszol – csúszott ki a számon véletlenül, mielőtt a srác bármit is mondhatott volna.
- Nem, azt csak suliban szoktam – vigyorgott Csabi, aztán folytatta. – Szóval szabadidőmben szeretek rajzolgatni. Gödöllői vagyok, tesóim is vannak meg kutyáim, de az szerintem senkit nem érdekel, úgyhogy ennyi – vissza vágódott a székére, rádőlt a padjára, és szerintem megint elaludt. Kicsöngetésig még az ofő beszélt a tanév menetéről, hogy mikor milyen ünnepség lesz, és arról is, hogy a gólyatáborunk miért maradt el - nagyjából meg tudtuk érteni, főleg most, hogy egy egész hétre elhúzhatunk suli helyett a Balatonhoz. Ilyenkor valahogy megértőbbé változnak a tinik -, és hogy mikor lesz a gólyabálunk. Bár még csak szeptember elseje volt, az október hetedike nem is tűnt olyan távolinak.
- Let’s form a team! – kiáltotta be az egyik kocka két másodperccel csöngetés előtt, mi pedig értetlenül néztünk egymásra a húgommal. Mi van? De kiderült, hogy csak a telefonján játszott valamit.

I. Good morning, sunshine!

Kinyitottam a szemem, és rájöttem, hogy csak egy álom volt. Már megint csak egy álom… pedig már úgy beleéltem magam. A sötétben kitapogattam a párnám alatt rejtőző telefonomat, azon a feloldó gombot, és megnéztem mennyi az idő. 5:59. A következő másodpercben csörögni kezdett az ébresztő órám, amit gyorsan kinyomtam, mert szétment a fejem a hangos hörgő „zenétől” – mindig olyan számokat állítok be, amit alapból nem tudok elviselni, mert ha arra kelnék amit szeretek, hamar megutálnám. Vagy fel se kelnék rá. Fogmosás közben majdnem előredőltem a mosdókagylóba, és a WC-n is kis híján elaludtam, olyan álmos voltam. Pedig nem is voltam fent olyan sokáig. Elviselhetetlen ez az év eleje, sosem ment gyorsan a sulihoz, a koránkeléshez és a leckékhez való visszaszokás két egész hónapos pihi után. Éppen a hajam helyén lévő gubancból próbáltam valami elviselhetőt alkotni, amikor a húgom lépett a fürdőszobánkba. Igen, a kettőnké. Ne kérdezd, hogy a bátyánk például miért kapott egyedül egy fürdőszobát, és mi miért kaptunk ketten egy közöset… Talán úgy gondolták a szüleink, mikor a házunkat építtették, hogy mivel ikrek vagyunk, ha felnövünk majd olyan elválaszthatatlanok leszünk, hogy fogat mosni se fogunk külön. 14 éve kicsit elhamarkodottan döntöttek…
Míra ugyanolyan zsibbadtan és kócosan imbolygott ide-oda a fürdőben, mint én. Még a párna nyoma is látszott az arcán.
- Uuuuutálom az évelejét! – morgott magában, miközben a hajvasalójával gyilkolta a haját. Sose értettem mire jó ez. Normál esetben – mikor nem aludta, vagy aludtam el – mindkettőnk haja szép hullámosra száradt meg, mintha direkt lett volna úgy beállítva. Mások ölnének az ilyen hajért. De Míra egyfolytában vasalta, már szét is volt száradva a vége. – Akkora szívatás az egész! Keljen fel az hatkor, aki kitalálta, hogy 7:50-re kell iskolába járnunk.
- Honnan tudod, hogy nem akkor kel?
- Te meg kinek az oldalán állsz? – Erre csak a szememet forgattam. Egyébként igaza volt. Egy egész nyáron át akkor keltünk, amikor akartunk, amikor jól esett. Erre egyszer csak rákényszerülünk, hogy hajnali hatkor kimásszunk az ágyból. Mégis miért ne kezdődhetne az iskola mondjuk tízkor? Fájna az valakinek? – Amúgy – váltott témát Míra -, apa azt mondta tegnap, hogy keltsük fel, elvisz minket.
- Csekkolja, hogy biztos eljutunk-e a suliig? – vigyorogtam a húgomra. Ő is mosolygott, egy percig se vette komolyan, amit mondtam. Természetesen eljutottunk volna akkor is a suliig, ha senki nem visz el minket. Nem vagyunk azok a lógós típusok. Mellesleg ki akarná kihagyni a gimi első napját? Na, nem mi, az tuti.
- Azt mondta nem akarja, hogy elaludjunk a buszon, és elkéssünk. – Ismét jót vigyorogtam, mert ennek azért volt valóságalapja, nem is kevés… egy párszor már előfordult velünk, hogy elaludtunk mindketten, és nem szálltunk le időben. Persze, utána ahogy csak tudtunk, loholtunk a suliba, de így is késtünk.
- Akkor megyek, felkeltem – mondtam, és kimentem a fürdőszobánkból, át az én színes, világos szobámon. A szüleink hálója a folyosó túloldalán helyezkedett el, balra tőle a lefelé vezető lépcső, jobbra az ő fürdőjük. A lépcsővel szemben lakott a bátyánk, rögtön mellette én, és mellettem Míra. A kettőnket összekötő sarokban pedig a közös fürdőnk volt. Amilyen halkan csak tudtam, beléptem apuék szobájába, és behúztam magam mögött az ajtót. Odalopakodtam az ágyukhoz, nem akartam anyát is felkelteni, mikor végre szabadnapja volt. Egész múlthéten korán kelt.
- Apaaa! – suttogtam, és megbökdöstem apu paplan alól kilógó vállát. Semmi reakció. Tovább bökdöstem és sutyorogtam, de csak nyöszörgött. Addig nem hagytam abba, míg végre már egy horkantást is hallatott. – Ébren vagy? – kérdeztem.
- Ébren – ásította, majd kikelt az ágyból. – Míra?
- Ő is.
- És Noel?
- Megnézem – suttogtam, és lábujjhegyen kilopakodtam a szülői hálóból, egyenesen át a bátyám szobájába. Noel még nagyban horkolt. – Jó reggelt! – szólaltam meg jó hangosan, és rávetődtem a bátyámat sejtető, nagyokat horkantó paplankupacra. Nyöszörgött. Ma reggel mindenki csak nyöszörögni tud? Lerángattam róla a paplant félig, de minimális hang kiadása nélkül egyszerűen visszarántotta magára. Ezután lemásztam az ágya végébe, és megcsikiztem a kilógó lábfejét. Rúgkapált egy sort, és ugyan majdnem fejen talált, de legalább felkelt. Vesztemre. Ugyanis ezután öt teljes percen keresztül csikizett és sehogy nem bírtam szabadulni. Mikor már nem lehetett eldönteni, hogy sírok vagy röhögök – igazából sírva röhögtem -, végre elengedett, és fénysebességgel visszaszáguldottam a szobámba, hogy folytassam a reggeli készülődést.
A matrózblúzomat már tegnap este előhalásztam a gardróbom mélyéről, vasalva lógott a kilincsen. Ez volt a második dolog amit a korán kelésen kívül nagyon utáltam a sulikezdésben. A nyomorult matrózblúz. Mintha egy zsákot húznának az emberre. Főleg akkor elviselhetetlen, amikor nagyon meleg van. A régi általános iskolámban is kötelező viselet volt minden ünnepélyen, és abban a gimiben is, ahova a mai naptól járni készültem. Gödöllő legnívósabb és színvonalasabb iskolája - legalábbis azt állítják róla -, nem más, mint a Teller Ede Gimnázium.
Valahogy megpróbáltam feldobni azt a borzalmas zsákot, úgyhogy felhúztam rá egy magasított derekú fekete szoknyát, és arra egy vastag fekete övet. Harisnyát inkább nem vettem fel, így is bőven meglesz a hőguta. Rám lehetne rakni a táblát, hogy: „Előrecsomagolt főtt bálnát vegyenek”… Felvettem még az egészhez egy fekete magas sarkút, felkentem némi sminket és szájfényt, sötét – a matrózblúzhoz illő – kékre festettem a körmömet, és egy ugyanolyan kék, virágmintás pötty fülbevalót raktam a fülembe, valamint az ahhoz való gyűrűt az ujjamra. Ezzel én késznek is nyilvánítottam magam, felkaptam a fekete bőrtáskámat, és kiléptem a folyosóra, pontosan ugyanakkor, amikor Míra is. De hiába járt egy rugóra az agyunk, és készültünk el pont egyszerre, semmi hasonlóság nem volt bennünk leszámítva azt, amit a természet adott.
Míg én tip-top csajosra vettem a figurát, Míra fekete latexgatyát vett az átalakított – fehér topból és a sötétkék gallérból álló – matrózblúza alá. Sötétbarnára festett haját szög egyenesen hordta, a szemét sötét, füstös festékkel vakolta be, körme szintén fekete volt. A lábán pedig nem más, mint egy hat centis talpú, platformos bőrbakancs virított. Már az első nap bemutatkozik az én drágalátos rocker hugicám.
Elraktuk a reggelijeinket, amiket előző nap este csomagolt nekünk anyu, majd apuval és Noellel együtt beszálltunk a hétszemélyes, egyterű Kiába, apa kedvenc kocsijába. Noel is a Teller Edébe járt, akkor kezdte a tizenegyediket. Ebből ki lehet következtetni, hogy tizenhat éves volt, már majdnem tizenhét.
A suli felé menet kicsit elkezdett frusztrálni az új iskola gondolata, amit nem is értettem, hiszen én soha, semmilyen körülmények között sem izgulok, sőt. Magabiztosan szoktam hozzáállni minden új dologhoz, és jól is kezelem az új szituációkat. És most mégis izgultam. Mi ütött belém? Ránéztem a húgomra, és meg sem lepődtem azon, hogy az ő arcán jelét sem láttam az izgalomnak. Unottan bambult előre, mígnem észrevette, hogy nézem, és felém fordult.
- Mi az?
- Semmi… - Míra felvonta az egyik szemöldökét. Olyan embert nem igen tudsz egy „semmi”-vel átverni, aki az életed eddig leélt tizennégy és háromnegyed évének minden pillanatában veled volt. – Tudom, hogy fura, de izgulok.
- Miért? – kérdezte őszintén csodálkozva. – Te sose izgulsz. Mellesleg tele lesz a suli ismerősökkel. Tudod, ugyanúgy a gödöllői banda, mint általánosban.
- Igen, a suli tele lesz velük, de az osztály nem. Egyébként nem is értem, hogy ez hogy lehet. Az ában, a bében és a cében is lesz egy csomó régi arc, csak pont a dében, a mi osztályunkban nem? Neked ez nem különös?
- Nem különös – szólt Míra helyett Noel. - Olasz két-tannyelvűre általában nem mennek normális emberek.
- Általában. De a kivétel erősíti a szabályt.
- Jó tegyük fel, hogy ti normálisak vagytok. Mire mentek gyík osztálytársakkal?
- Na ne mondd már, hogy a francia két-tanon olyan rohadt jó arcok vannak! – szólt Míra. - Még ha esetleg angolos lennél, beszólhatnál. Begördültünk a suli elé, apu leparkolt, mi hárman pedig kiszálltunk – Míra és Noel végig veszekedtek, akkor is, mikor elköszöntünk aputól, elindultunk a suli felé, beléptünk a kapun, a bejárati ajtón, megkérdeztem a portást, hogy hol a harminchetes terem – bal oldali lépcső, második emelet, jobbra az első terem –, felmentünk, és megtorpantam. Ők észre se vették, hogy megálltam, csak folyamatosan hadakozva belém ütköztek. Akkor Noelnek leesett, hogy neki nem is kellett volna feljönni, mert az elsőn van a terme, elköszönt, nekem sok sikert kívánt, Mírának meg összeborzolta a haját, és lement.
- Ne aggódj már, semmi hézag nem lesz! – Míra bíztatóan mosolygott rám. Egy valami biztos. Hiába különbözünk száz százalékig belülről, mind a kettőnknek iszonyatosan fontos a másik. És bármit megtennénk érte. Veszekedhetünk akármennyit, gyilkolhatjuk egymás idegeit, lehet Míra rocker, lehetek én könyvmoly, a legfontosabb számunkra a másik. Ezt sosem mondtuk ki, soha nem is fogjuk, de mind a ketten tudjuk. Ennek ellenére persze még mindig fájlalom, hogy osztoznunk kellett a fürdőn… - Na, jó. Mély levegő, és indulás. – Megfogadtam a tanácsát. Mély levegőt vettem, és Míra már lökött is befelé az osztálytermünkbe…